9.rész - Red Bull Racing

Sziasztok!
 Lehet,hogy ez egy kicsit nagy kérés, de a következő részhez kaphatok 3-4 kommentet? Nagyon jól esne(:
 Remélem tetszik ez a rész is(:
Puszi, Kim:*

( Sebastian )

Tommi azt mondta,hogy még ma utazzak vissza Svájcba, de nekem látnom kellett Kimet ezért nem utaztam el. Vissza mentünk a hotelba, mindenki saját szobájába. Elmentem letusolni, s próbáltam elaludni, de nem ment. Írtam Adriannak egy üzenetet,hogy tudnak-e már valamit Kimről. De a válasz még mindig csak annyi volt,hogy a műtőben van. Utána letettem a telefont, s nagy nehezen de elaludtam.


( Mark )

Csak vártunk,hogy végre valamit megtudjunk a húgomról.
- Én ezt már nem bírom. - álltam fel a székből.
- Nyugodj le, Mark. Minden rendben lesz.  - nyugtatgatott Adrian.
- Hogy lehettem akkora barom,hogy engedem neki a versenyzést.
- Mark ő is a száguldásnak él, mint te.
- De akkor sem kellett volna engednem. Tudhattam volna,hogy nem való oda.
- Miről beszélsz Mark? A húgod kiváló pilóta. - szólt bele Christian.
- Így van. - bólintott rá Adrian is.

Már legalább 5 órája itt ültünk mikor végre megjelent egy orvos.
- Doktor úr,hogy van a húgom? - pattantam fel egyből.
- A kisasszonynak stabilizáltuk az állapotát. De súlyos sérüléseket szerzett, és most kómában van.
- Kómában? És mik azok a súlyos sérülések? - emeltem fel kicsit a hangom.
- Uram, kérem nyugodjon le.
- De mégis mik azok a sérülések? - néztem az orvosra.
- A kislánynak, eltört az egyik sípcsontja, a combcsontja, és a kulcscsontja is. Ezen kívül a bal keze, s a gyűrűsujja. Belső vérzése is volt, amit nehezen de el tudtunk állítani.
- De ugye felépül a kislányom? - kérdezte apa.
- Nem tudok mondani semmit. Most már csak a kislányon múlik,hogy felépül-e.
- De meddig fog kómában feküdni? - kérdezte Adrian.
- Ezt sajnos nem tudhatjuk. Holnapig még altatjuk, és utána már csak rajta múlik mikor ébred fel.
- De körülbelül mikor fog felébredni? - kérdeztem.
- Uram, én tényleg nem tudom. Találkoztam már olyannal aki pár napon belül, de olyannal is akik hónapok, évek után.
- Hónapok, évek? - aggodalmaskodott anya.
- Kérem, hölgyem. Nyugodjon meg. Menjenek haza, és holnap bemehetnek a kislányukhoz.
- De most miért nem mehetünk be?
- Ez a szabály. Elnézést de mennem kell. Várnak a műtőben. Viszlát. - elköszönt és már el is sietett.
- Anya, apa. Menjetek haza én itt maradok Kimmel.
- Nem kisfiam, mi is itt maradunk veled. Ne maradj egyedül. - simogatta a hátam anya.
- Nem fogok egyedül maradni. Menjetek haza, ha lesz valami szólni fogok nektek.
- Rendben kisfiam. Anyád már úgyis elfáradt. Akármi is van, egy picit mozdulat már hívj engem, rendben?
- Rendben, apa. Jó éjszakát. - adtam egy puszit anyának, apát gyorsan átkaroltam, és már mentek is.
- Adrian, Christian. Ti is menjetek vissza a hotelba.
- Nem. Minket nem tudsz ilyen gyorsan elküldeni. Maradunk veled.
- Rendben. Köszönöm. - bólintottam, s elindultunk Kim kórterme felé. Mikor oda értünk láttuk,hogy mindenhol csövek voltak.
- Minden rendben lesz, Mark. - fogta meg a vállam Adrian.
- Nem fog felépülni. Tudom. - ráztam a fejem, s éreztem,hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
- Minden olyan lesz mint régen. Csak várj rá. Fel fog épülni, csak idő kell neki. - mosolyogtak rám.
- Köszönöm. - mosolyogtam én is.

Teltek a hónapok de semmi nem történt. Kezdtük feladni a reményt,hogy valamikor újra láthatjuk a húgom mosolygós arcát.

xxx

Hangos csipogásra, s erős fényre ébredtem. Próbáltam kinyitni a szemem, de először csak hunyorogtam, s csak utána nyitottam ki teljesen a szemem. Körülnéztem, s láttam,hogy egy kórteremben vagyok. Éreztem,hogy a számban van egy cső. Kiakartam szedni de nem tudtam. Nem kellett sok a kórterembe egy nővér lépett be, egy orvossal. Láttam,hogy az orvosnál van egy tű, s közelített felém. Nem akartam,hogy megszúrjon vele ezért elkezdtem mocorogni.
- Kisasszony kérem, nyugodjon meg. Ezt az altatót be kell adnom magának, mikor felébred már itt lesznek a szülei.
Megbíztam az orvosban, ezért nyugton maradtam. Az orvos beadta az altatót, s már aludtam is.

Újra ébredeztem, de most már nem éreztem a számban a csövet. Óvatosan kinyitottam a szemem, s megpillantottam Markot, aki a kezemet fogva aludt a széken. A másik kezemmel, amire infúzió volt kötve, megsimogattam Mark arcát, mire egyből fel is riadt.
- Áucs. - nevettem, mert a kezem olyan hévvel csapódott vissza az ágyra amilyen gyorsan Mark felkapta a fejét. Mark először csak nézte,hogy tényleg ébren vagyok, s egyre könnyesebb lett a szeme, majd szorosan magához ölelt.
- Ne haragudj, de csípj meg ha nem álmodok. - fogta arcomat két keze közé.
- Nem álmodsz. - mosolyogtam majd megpusziltam az arcát. - Miért vagyok kórházban?
- Nem emlékszel rá?
- Nem. Az utolsó emlékem talán az,hogy indulok a futamra.
- Akkor még nincs minden veszve. - mosolygott majd megfogta a kezem. - A futamon Melanie-t próbáltad megelőzni, sikertelenül, mert Melanie kilökött a pályáról, egyenesen a gumifalnak. Teljesen összeroncsolódott a kocsid, majd kigyulladt, de nagy nehezen ki tudtak szedni a kocsiból. - hajtotta le a fejét. - Ha nem tudtak volna kiszedni, én belehaltam volna,hogy ... - itt nagyot nyelt.
- Hé, itt vagyok Mark. Minden rendben van. - simogattam az arcát.
- Soha többet nem engedlek semmilyen versenyre. - rázta a fejét.
- Ilyet ne mondj, mert nem fogod tudni betartani. Nekem ez az életem, Mark. Ahogy neked is. Jut eszembe mikor lesz a következő futamod? - biccentettem oldalra a fejem.
- Én már nem vagyok a Forma 1-be. Kiszálltam. Most már rallyzok.
- Hogy mi? De év közben kiszálltál? - emeltem magasra a szemöldököm.
- Kim... a baleseted óta, már 1 év eltelt. - nézett a szemembe.
- Hogy mi? - emeltem meg a hangom.
- Kérlek, nyugodj meg. Minden rendben van. - simogatta a karom.
- 1 teljes évig voltam kómában? - néztem rá kétségbeesetten. De ő csak bólintott. - Jézusom... Akkor mindenki lemondott már rólam igaz? - néztem rá könnyes szemekkel.
- Nem. Dehogyis. Senki nem mondott le rólad. - simogatta az arcom.
- És a csapat? Biztosan tettek a helyemre új embert. - hajtottam le a fejem.
- Emlékszel arra a lányra aki cserébe volt a csapatnál? - én csak bólintottam. - Na most ő van a helyedben. Mert nem vettek új embert, mert mindenki bízott benne,hogy újra felépülsz.
- Komolyan? - mosolyogtam.
- Igen. - bólintott.
- Istenem...köszönöm. - karoltam át, de egy kicsit felszisszentem, de utána már csak nevettem.
- Egyszer még kirántod ezt az infúziót. - nevetett Mark.
- Hát remélem nem. - néztem az infúzióra. - Mark... akkor te most rallyzol? - néztem rá.
- Igen. - bólintott.
- És...szóval... mi...- habogtam össze vissza de közbevágott.
- Nem költöztünk el. Még mindig ugyan ott lakunk ahol eddig. Nem akadályoz a rally semmiben sem. - mosolygott.
- De jó. - nevettem fel.
- Olyan jó újra látni a mosolygós arcod.
- Nekem ez olyan mintha csak 1 napot lettem volna távol, szóval...  - rántottam meg a vállam.
- Anyáék nemsokára itt lesznek.
- Komolyan?
- Igen, valószínűleg... - nézett az órájára de akkor kopogtak az ajtón, s belépett anya és apa.
- Kislányom. - jött oda anya, majd össze vissza puszilta az arcom ami megmosolyogtatott. Apa is ugyan ezt tette de ő rövidebb ideig.
- Hogy vagy, kicsim? - kérdezte apa.
- Köszönöm jól. - mosolyogtam.
- Rosszkor? - nyitott be Adrian és Christian az ajtómon.
- Nem, dehogyis. - ráztam a fejem. - Gyertek be. - mosolyogtam.
- Hoztunk neked, virágot és csokit. - mosolygott Adrian, majd kaptam mind a kettőjüktől egy-egy puszit.
- Olyan jó,hogy felébredtél,kicsim. Már mindenki szomorkodott,hogy sosem nyitod ki azokat a gyönyörű szép szemeidet újra.
- Jaj, anya. Ne mondj ilyeneket. - nevettem.
- De ez az igazság. - mosolygott apa is.
- Amint meghallottuk,hogy felébredtél már utaztunk is. - mosolygott Christian.
- Köszönöm,hogy nem mondtatok le rólam.
- Rólad sosem mondanánk le, várnánk több évet is. - nevetett Mark.
- Tényleg köszönöm, és azt is,hogy nem adtátok át a helyem másnak.
- Az egyik legjobb pilótánk vagy. Ezt te sem gondolod komolyan. - nevettek. - De ugye tudod,hogy először fel kell épülnöd teljesen. Heikki segíteni fog mindenben.
- Ki az a Heikki? - húztam fel a szemöldököm.
- Nem emlékszel rá? - kérdezték, mire én "megcsóváltam" a fejem.
- Ő a személyi edződ.
- Komolyan nem emlékszem rá. Szegény majd biztos megfog ijedni,hogy nem emlékszem rá. - húztam félre a szám sarkát.
- Ugyan, majd újra megismerkedtek.
- Remélem nem fog bolondnak nézni. - nevettem.
- Biztosan nem, de egy kicsit megtréfálhatnánk. Mi nem fogjuk neki elmondani,hogy nem emlékszel rá, rendben? - húzta ördögi mosolyra a száját Adrian.
- Rendben. - nevettem.
- Kicsim, nekünk megy a repülő vissza Ausztráliába, tudod jönnek hozzánk az unokatestvéreitek, és a gyerekek. Nem haragszol ha mi hazautazunk? Persze amint lehetőség lesz utazunk vissza. - mondta apu.
- Persze, apu. Semmi gond. Menjetek csak. - mosolyogtam.
- Sajnálom kicsim.
- Semmi baj apu, komolyan. - mosolyogtam.

- Akkor majd találkozunk. - adtak puszit mind a ketten majd távoztak.
- Látom ti is fáradtak vagytok, nyugodtan menjetek és pihenjetek.
- Én maradok veled. - kapott a kezem után Mark.
- Látom,hogy fáradt vagy, és hát egy kicsit én is. Menj haza, holnap is be tudsz jönni. - adtam egy puszit az arcára.
- Rendben. - sóhajtott. - Akkor holnap bejövök, de mivel még csak reggel 8 óra van lehet még este is bejövök. - mosolygott.
- Nem kell, pihend ki magad. Majd holnap be jössz. - mosolyogtam.
- De még csak most kaptunk vissza. - biggyesztette le a szája sarkát.
- Tudom, de látom,hogy mennyire nem vagy jó passzban. Most már tudod,hogy jól vagyok, pihend ki magad.
- Rendben, de holnap már korai leszek. - nevetett.
- Nem bánom. - ráztam a fejem nevetve.
- Akkor mi is megyünk, rendben? Holnap bejövünk és megbeszéljük a továbbiakat.
- Rendben. - bólintottam, majd egy puszi kíséretében távoztak. Nekem sem kellett sok, már laposakat pislogtam, s nemsokára el is ért álomország...